Helyes helyi

Művelődési ház Hollókőn

Kevés kényesebb feladat adódhat az építész számára, mint egy világörökségi helyszínre való tervezés. Hollókő ráadásul az ország azon ritka területe, melyről egységes vélemény alakult ki: ez az a hely, ahol megnézhető a „magyar falu”, öreg nénistül, kékfestőstül, portástul, házastul – letisztogatva ugyan, de még élő formában, nem pedig amolyan svéd „skanzenes”, művi módon.
A jóleső egyetértés mögött azonban máris számos feszítő kérdés mocorog. Átmenthető-e valóban ez az épített örökség a mába? Nem múlt-e el véglegesen annak az építészeti keretnek az érvényessége, amely a régi parasztházak idején még oly’ természetesen működött. Bűnös társadalmi és építészeti folyamatok eredményei-e falu másik felében (még élőbb módon) létező lakóházak? De leginkább: mihez is igazodjon az építész, akinek e két világ határa kell terveznie, ráadásul abban az időszakban, amikor már a hely sem lehet egyértelmű kiindulási pont?
Hollókőnek a régi és az új falu közötti terén azonban a feszítő kérdések többnyire megválaszolást nyernek. Itt ugyanis nyugalom van. A világnak, azon belül pedig ennek az észak-magyarországi falunak a közepén kialakult pici „urbánus oázisban” láthatóan kedélyesen élik életüket a helybéliek, egyúttal rendezett körülmények közé érkezhetnek az idelátogató turisták, és oszolhatnak szét a központból a természet felé. A nyugalomnak és rendezettségnek az egyik kulcsa az új művelődési ház.
A kortárs építészet stiláris- és forma-bűvölete közepén ez az épület megmaradt a tradícionalitás oldalán. A formakövetés azonban nem sztereotip, hanem nagyon is finomra hangolt. Mit érne ugyanis a palócos csonkakonty, ha a traktusszélesség nem lenne közel azonos a régi házakéval. A szép arányú fő tömeget ezért két semleges, lapos-tetős hosszszárny vesz közre - az egyik a támfalként, a másik pedig újraértelmezett tornácként is működik. Az arányok még nagyobb hangsúlyt kapnak a tompa eresz csatlakozásokkal, mely megoldások a régi házak egyes részein szintén fellelhetők. A főhomlokzat is inkább a falunak és nem a világépítészetnek üzen: lenyomatában megmaradt a régi, bontásra került mozi három-ablakos homlokzata - amit már megszoktak a helybéliek, azaz a hagyományos falukép részévé vált.
Az egyetlen berzenkedést csak a tégla-architektúra váltotta ki - falusiban, építészben, kritikusban egyaránt. A szándék érthető: a falu háza, azért valamiben kell, hogy különbözzön a falut alkotó házaktól. Ha a turisták által átalakított szellemű, városi térré avanzsált helyet nézzük, a vörös téglaburkolat teljesen adekvát. Az összkép azonban mégsem meggyőző, az anyaghasználat túl precíz felületeket képez ezen a helyen, ahol a vakolat-architektúra szépsége, változatossága ilyen közeli szomszédságban létezik. Az eredeti tervek szerint az elbontott épület tégláival lett volna burkolt a ház, de ezt a kézenfekvő megoldást a falu nem tudta befogadni. A „burkolat-vita” valószínűleg itt még nem ért véget: az építész jelenleg is küzd, hogy a mostani téglafalat legalább meszeljék le - az épület ezzel is rímelhetne a falusi házak egyes részleteire.
A művelődési ház kialakításában valójában a flexibilitás a legnagyobb érték: ahogyan belefér a homlokzat színének az átfestése, ugyanolyan szabadon kezelt az alaprajzi kialakítás is. Az előadótér két oldalán is összenyitható a szomszédos terekkel, melyeknek kihasználtsága ezáltal többrétűvé tehető. A térarányok és a megnyitások belülről is szépek. A koncepció nagyvonalúsága azonban néhány részlétben kissé csorbul. Ezredszerre is elgondolkodhatunk: mit ér az építész küzdelme a vizuális környezet minőségének javításáért, ha hiányzik a befogadó közeg – akár a vizesblokkoknak a falu-ízlés szerint átalakított ajtószárnyait nézzük is, akár pedig a nagyterem akusztikus tolófalának, vagy az idejekorán beépített fagerendáknak ujjnyi réseit… A belsőnek e helyenkénti szomorú provincialitását azonban a nagyszerű helyi iparosok munkái egyensúlyozzák. Üdítően friss és filigrán a „tornác” nagy üvegfelületét osztó fémborda, vagy akár a homlokzat szegélyezését adó ragasztott fatartó.
A részletmegoldások terén érzett ambivalens érzés aztán a telepítést tanulmányozva teljesen eltűnik. A lépték és az elrendezés harmóniát képez környezetével. A domboldalra került ház mentén otthonos kávézóteraszok alakultak ki - az oldalsót az érzékeny tájtervek szerint meghagyott gyümölcsfák árnyékába telepítették. A környezet rendezésénél egységesen használt, elegáns bazalt helyi anyag, otthonosan érzi magát ebben az épített környezetben. Valószínűleg azért is, mert az mindvégig a helyi emberek igényei szerint és saját munkájuk által alakult.

Csontos Györgyi

Helyes helyi

Művelődési ház Hollókőn

Kevés kényesebb feladat adódhat az építész számára, mint egy világörökségi helyszínre való tervezés. Hollókő ráadásul az ország azon ritka területe, melyről egységes vélemény alakult ki: ez az a hely, ahol megnézhető a „magyar falu”, öreg nénistül, kékfestőstül, portástul, házastul – letisztogatva ugyan, de még élő formában, nem pedig amolyan svéd „skanzenes”, művi módon.
A jóleső egyetértés mögött azonban máris számos feszítő kérdés mocorog. Átmenthető-e valóban ez az épített örökség a mába? Nem múlt-e el véglegesen annak az építészeti keretnek az érvényessége, amely a régi parasztházak idején még oly’ természetesen működött. Bűnös társadalmi és építészeti folyamatok eredményei-e falu másik felében (még élőbb módon) létező lakóházak? De leginkább: mihez is igazodjon az építész, akinek e két világ határa kell terveznie, ráadásul abban az időszakban, amikor már a hely sem lehet egyértelmű kiindulási pont?
Hollókőnek a régi és az új falu közötti terén azonban a feszítő kérdések többnyire megválaszolást nyernek. Itt ugyanis nyugalom van. A világnak, azon belül pedig ennek az észak-magyarországi falunak a közepén kialakult pici „urbánus oázisban” láthatóan kedélyesen élik életüket a helybéliek, egyúttal rendezett körülmények közé érkezhetnek az idelátogató turisták, és oszolhatnak szét a központból a természet felé. A nyugalomnak és rendezettségnek az egyik kulcsa az új művelődési ház.
A kortárs építészet stiláris- és forma-bűvölete közepén ez az épület megmaradt a tradícionalitás oldalán. A formakövetés azonban nem sztereotip, hanem nagyon is finomra hangolt. Mit érne ugyanis a palócos csonkakonty, ha a traktusszélesség nem lenne közel azonos a régi házakéval. A szép arányú fő tömeget ezért két semleges, lapos-tetős hosszszárny vesz közre - az egyik a támfalként, a másik pedig újraértelmezett tornácként is működik. Az arányok még nagyobb hangsúlyt kapnak a tompa eresz csatlakozásokkal, mely megoldások a régi házak egyes részein szintén fellelhetők. A főhomlokzat is inkább a falunak és nem a világépítészetnek üzen: lenyomatában megmaradt a régi, bontásra került mozi három-ablakos homlokzata - amit már megszoktak a helybéliek, azaz a hagyományos falukép részévé vált.
Az egyetlen berzenkedést csak a tégla-architektúra váltotta ki - falusiban, építészben, kritikusban egyaránt. A szándék érthető: a falu háza, azért valamiben kell, hogy különbözzön a falut alkotó házaktól. Ha a turisták által átalakított szellemű, városi térré avanzsált helyet nézzük, a vörös téglaburkolat teljesen adekvát. Az összkép azonban mégsem meggyőző, az anyaghasználat túl precíz felületeket képez ezen a helyen, ahol a vakolat-architektúra szépsége, változatossága ilyen közeli szomszédságban létezik. Az eredeti tervek szerint az elbontott épület tégláival lett volna burkolt a ház, de ezt a kézenfekvő megoldást a falu nem tudta befogadni. A „burkolat-vita” valószínűleg itt még nem ért véget: az építész jelenleg is küzd, hogy a mostani téglafalat legalább meszeljék le - az épület ezzel is rímelhetne a falusi házak egyes részleteire.
A művelődési ház kialakításában valójában a flexibilitás a legnagyobb érték: ahogyan belefér a homlokzat színének az átfestése, ugyanolyan szabadon kezelt az alaprajzi kialakítás is. Az előadótér két oldalán is összenyitható a szomszédos terekkel, melyeknek kihasználtsága ezáltal többrétűvé tehető. A térarányok és a megnyitások belülről is szépek. A koncepció nagyvonalúsága azonban néhány részlétben kissé csorbul. Ezredszerre is elgondolkodhatunk: mit ér az építész küzdelme a vizuális környezet minőségének javításáért, ha hiányzik a befogadó közeg – akár a vizesblokkoknak a falu-ízlés szerint átalakított ajtószárnyait nézzük is, akár pedig a nagyterem akusztikus tolófalának, vagy az idejekorán beépített fagerendáknak ujjnyi réseit… A belsőnek e helyenkénti szomorú provincialitását azonban a nagyszerű helyi iparosok munkái egyensúlyozzák. Üdítően friss és filigrán a „tornác” nagy üvegfelületét osztó fémborda, vagy akár a homlokzat szegélyezését adó ragasztott fatartó.
A részletmegoldások terén érzett ambivalens érzés aztán a telepítést tanulmányozva teljesen eltűnik. A lépték és az elrendezés harmóniát képez környezetével. A domboldalra került ház mentén otthonos kávézóteraszok alakultak ki - az oldalsót az érzékeny tájtervek szerint meghagyott gyümölcsfák árnyékába telepítették. A környezet rendezésénél egységesen használt, elegáns bazalt helyi anyag, otthonosan érzi magát ebben az épített környezetben. Valószínűleg azért is, mert az mindvégig a helyi emberek igényei szerint és saját munkájuk által alakult.

Csontos Györgyi