Helyes helyi
Művelődési ház Hollókőn
Kevés kényesebb feladat adódhat az építész számára, mint egy világörökségi helyszínre való tervezés. Hollókő ráadásul az ország azon ritka területe, melyről egységes vélemény alakult ki: ez az a hely, ahol megnézhető a „magyar falu”, öreg nénistül, kékfestőstül, portástul, házastul – letisztogatva ugyan, de még élő formában, nem pedig amolyan svéd „skanzenes”, művi módon.
A jóleső egyetértés mögött azonban máris számos feszítő kérdés mocorog. Átmenthető-e valóban ez az épített örökség a mába? Nem múlt-e el véglegesen annak az építészeti keretnek az érvényessége, amely a régi parasztházak idején még oly’ természetesen működött. Bűnös társadalmi és építészeti folyamatok eredményei-e falu másik felében (még élőbb módon) létező lakóházak? De leginkább: mihez is igazodjon az építész, akinek e két világ határa kell terveznie, ráadásul abban az időszakban, amikor már a hely sem lehet egyértelmű kiindulási pont?
Hollókőnek a régi és az új falu közötti terén azonban a feszítő kérdések többnyire megválaszolást nyernek. Itt ugyanis nyugalom van. A világnak, azon belül pedig ennek az észak-magyarországi falunak a közepén kialakult pici „urbánus oázisban” láthatóan kedélyesen élik életüket a helybéliek, egyúttal rendezett körülmények közé érkezhetnek az idelátogató turisták, és oszolhatnak szét a központból a természet felé. A nyugalomnak és rendezettségnek az egyik kulcsa az új művelődési ház.
A kortárs építészet stiláris- és forma-bűvölete közepén ez az épület megmaradt a tradícionalitás oldalán. A formakövetés azonban nem sztereotip, hanem nagyon is finomra hangolt. Mit érne ugyanis a palócos csonkakonty, ha a traktusszélesség nem lenne közel azonos a régi házakéval. A szép arányú fő tömeget ezért két semleges, lapos-tetős hosszszárny vesz közre - az egyik a támfalként, a másik pedig újraértelmezett tornácként is működik. Az arányok még nagyobb hangsúlyt kapnak a tompa eresz csatlakozásokkal, mely megoldások a régi házak egyes részein szintén fellelhetők. A főhomlokzat is inkább a falunak és nem a világépítészetnek üzen: lenyomatában megmaradt a régi, bontásra került mozi három-ablakos homlokzata - amit már megszoktak a helybéliek, azaz a hagyományos falukép részévé vált.
Az egyetlen berzenkedést csak a tégla-architektúra váltotta ki - falusiban, építészben, kritikusban egyaránt. A szándék érthető: a falu háza, azért valamiben kell, hogy különbözzön a falut alkotó házaktól. Ha a turisták által átalakított szellemű, városi térré avanzsált helyet nézzük, a vörös téglaburkolat teljesen adekvát. Az összkép azonban mégsem meggyőző, az anyaghasználat túl precíz felületeket képez ezen a helyen, ahol a vakolat-architektúra szépsége, változatossága ilyen közeli szomszédságban létezik. Az eredeti tervek szerint az elbontott épület tégláival lett volna burkolt a ház, de ezt a kézenfekvő megoldást a falu nem tudta befogadni. A „burkolat-vita” valószínűleg itt még nem ért véget: az építész jelenleg is küzd, hogy a mostani téglafalat legalább meszeljék le - az épület ezzel is rímelhetne a falusi házak egyes részleteire.
A művelődési ház kialakításában valójában a flexibilitás a legnagyobb érték: ahogyan belefér a homlokzat színének az átfestése, ugyanolyan szabadon kezelt az alaprajzi kialakítás is. Az előadótér két oldalán is összenyitható a szomszédos terekkel, melyeknek kihasználtsága ezáltal többrétűvé tehető. A térarányok és a megnyitások belülről is szépek. A koncepció nagyvonalúsága azonban néhány részlétben kissé csorbul. Ezredszerre is elgondolkodhatunk: mit ér az építész küzdelme a vizuális környezet minőségének javításáért, ha hiányzik a befogadó közeg – akár a vizesblokkoknak a falu-ízlés szerint átalakított ajtószárnyait nézzük is, akár pedig a nagyterem akusztikus tolófalának, vagy az idejekorán beépített fagerendáknak ujjnyi réseit… A belsőnek e helyenkénti szomorú provincialitását azonban a nagyszerű helyi iparosok munkái egyensúlyozzák. Üdítően friss és filigrán a „tornác” nagy üvegfelületét osztó fémborda, vagy akár a homlokzat szegélyezését adó ragasztott fatartó.
A részletmegoldások terén érzett ambivalens érzés aztán a telepítést tanulmányozva teljesen eltűnik. A lépték és az elrendezés harmóniát képez környezetével. A domboldalra került ház mentén otthonos kávézóteraszok alakultak ki - az oldalsót az érzékeny tájtervek szerint meghagyott gyümölcsfák árnyékába telepítették. A környezet rendezésénél egységesen használt, elegáns bazalt helyi anyag, otthonosan érzi magát ebben az épített környezetben. Valószínűleg azért is, mert az mindvégig a helyi emberek igényei szerint és saját munkájuk által alakult.
Csontos Györgyi