Opponensi Szakvélemény
Vági János DLA-értekezéséhez

Tárgy: Térinstalláció és a tér összefüggései
Egyéni útkeresés az építészet határterületén.

A témáról
Az oktatás módszertanát feszegető kérdések körében kelthet nagy érdeklődést az értekezés. Köztudott, hogy EU vezető építész iskoláiban a hagyományosnak tekinthető (a funkció-szerkezet-forma egységét hirdető) építész oktatást az elmúlt évtizedekben leváltották a kutatásra épülő, projekt-orientált módszerek. Az építészeti gondolkodásban megjelent a virtualitás és már a digitális építészetről sem beszélhetünk úgy, mint a valós világ hagyományos építészetének bináris megfelelőjéről. A fantázia meglódult és – ahol engedik – eleddig a képzőművészetben megjelenő szabad, autonóm gondolkodásban keresi önmagát kifejező módszereit. Ez a fajta szabadság persze összetettséget jelent, az építészetnek továbbra is kapcsolatot kell találnia korunk tudományával, (pl. a fizika nem lineáris dinamikájával, a káoszelméletekkel, vagy a különböző ökoszisztémák kutatásával, stb.) A dolgozat jól fogja meg ezt a kapcsolatot azokon a pontokon, ahol a kortárs képzőművészet maga kapcsolatba kerül a tudománnyal. Értékesek azok a sorok, ahol Hégelre, Adornora, Gianni Vattimora hivatkozik.

A közös tartomány: a térinstalláció
Sokan próbálkoztak a térinstalláció fogalmát megalkotni, részterületekre bontották, vagy úgy vélték, hogy különböző képzőművészeti irányzatok besorolhatók ide, mint az új-festészet, a landart, a process-art, az Arte Povera, vagy a Sight, és így tovább. Vági János rögtön a bevezetőben (Rüdiger Bubnerre hivatkozva) leszögezi, hogy mára azonban már minden kánon elveszett, és számára a téma éppen ott vált vonzóvá, hogy az ma már csakis szubjektív tartalmakkal közelíthető meg. Ezek után egy sor konkrét képzőművészeti alkotást mutat be az építészet és képzőművészet határterületeiről alkotott elképzeléseit illusztrálandó: tér-illuzionista műveket (pl. Olafur Eliassontól), mozgások egymásra vetítésével operáló kinetikus művészt (Kevin van Braak-ot), Amateur Arch Stúdió neokonstrutivista kupoláját, landartosokat (pl. Richard Long-ot) és másokat, míg aztán eljut valamiféle sajátos definícióig.
A definíció egyfajta reláció-elmélet, és mint ilyen igen korszerűnek tekinthető. A szerző az installációt olyan művészi eszköznek tekinti, amely teret definiál kölcsönhatásai által, és ebben a kölcsönhatásban megjelenő erő erősebb, mint a térben elhelyezett tárgy művészi kifejeződése.
A definíciót követő „Térinstalláció megjelenésének helyei” című fejezet térinstalláció és a megvalósulás helye közötti relációk értelmezését szintén megvalósult példákon keresztül kutatja. Gadamerre hivatkozva felveti, hogy nem is annyira a megértés, mint inkább a „beleérzés” a befogadó feladata. (Azzal együtt, hogy – véleményem szerint – Gadamer a hermenautika, a megértés történetiséget befogadó problémáival foglalkozik, az idézet számomra itt fontosnak tűnik, mert az említett relációk értelmezéséről van szó, vagyis arról, hogy valójában a pszichikai relációk minősége jelöli a mű értékét. Az itt tárgyalt példák mindegyike a térbe vetett ember meghökkentéséről szól azáltal, hogy a térérzetet elbizonytalanítja. (Pl. Edit Oberholz installációja.) A dolgozatban nem esik szó Robert Smithson „nem hely” fogalmáról, vagyis arról, hogy ott jön létre a „nem hely”, ahol a tér pszichikai teljesítményei leértékelődnek, és ilyen helyek vonzzák a beavatkozás lehetőségeit. Ugyanakkor egyet értek az 1. tézisnek azon mondatával, mely szerint: „a térinstalláció műfaji sajátosságait nem érintik a megvalósulás helyei”. Ennek alátámasztására - Deleuze-ra hivatkozva - megengedném magamnak, hogy felidézzem Bergson egy fontos tételét, amely így hangzik: a konkrét teret a dolgokból nyerjük; nem a dolgok vannak a térben, hanem a tér van a dolgokban.

A kategorizálás kérdése
A következő húsz oldal a dolgozat leginkább elgondolkoztató része. A „Térinstalláció műfaji szétválasztása” címszó alatt - szintén példákon keresztül – a következő, szubjektívnak tekinthető kategóriák jelennek meg: anyag és tér szoros kapcsolata; a térinstalláció, mint szerkezet; reflexió téri szituációkra, helyspecifikusság; térvalóság és térképzelet (délibáb); látványközpontúság; jelentéstartalom és jelentéssűrítés. A felsorolt alcímek mindegyike alatt a szerző kortárs térberendezéseket mutat be méltán nagynevű művészektől, akik munkái – főleg módszereiket tekintve – összekapcsolhatók az alcímekben felírt fogalmakkal, mint vizsgálati szempontokkal. A felhozott műveket nem venném végig, nagyon izgalmas, és olvasmányos a szöveg, jók a képek. Viszont a kísérlet a műfaj definiálására (ha az installáció egyáltalán műfajnak tekinthető) önmagában is ellentmondana a - bevezetőben hangoztatott – szabad témakezelésnek. Ezt az ellentmondást szerző - a mű végének összegzésében kívánja feloldani a következőképpen: „Térinstallációk szétválasztását hat gondolati halmazba rendeztem, melyek elkülönítése nem jelenti önálló kategóriák bevezetését, mivel a gondolati rendszer nyitottsága nagyfokú átjárási lehetőséget mutat, ami a térinstallációk megvalósulásának szabad jellegéből fakad.” Miért fontos, hogy ezek nem lehetnek kategóriák? Szerző gondolkodása számomra ezen a ponton vált meggyőzővé.
A dolgok szubjektív megítélésének gondolati módszerét sokan az empirizmushoz kötik. A világot szubjektív és objektív jelenségekre felosztó szemlélettel az a baj, hogy e szerint ami ebbe a két kategóriába nem fér bele az nem létezik. Tehát a kategorizálás – általában egy tekintélyes személy által - szubjektív alapon kiemel dolgokat, és ezzel – akaratlanul – nem létezővé teszi a többit. Persze mondhatjuk azt, hogy egy doktori dolgozatnak nincs nagy hatása, ez igaz, de gondoljunk bele, ha egy ismert művészettörténész teszi ugyan ezt, miféle deformációk tudnak létrejönni. Robert M. Pirsig amerikai antropológus és filozofológus (ő nevezi magát így) szerint a szubjektum-objektum - empirizmushoz kötött - metafizikáját a Minőség Metafizikája kell, hogy felváltsa, amely nem köti magát egyetlen kizárólagos igazsághoz sem. (A metafizika kifejezés fontos: manapság sok szempontból minősíthető aktualitásnak az a kettős pozicionálás, amely egyrészt a tudományok kritikáját adja, másrészt viszont szükségesnek tartja a tudományok integrációját a metafizika révén.) A minőség értelmezése lehet statikus, vagyis dogmatikus (pl. egy konzervatív társadalom elvárásait jelölő értelmezés), de lehet dinamikus, amely megkérdőjelezi a tudás szegmensekre bontását a jelenségeket annak komplexitásában, forrásainak sokszínűségében vizsgálja. A kategorizálás statikus minőséghez tartozik, míg egy valamely indíttatásból végzett – a vizsgálati szempontokat jelölő - felsorolás dinamikus minőség. Egy Boas nevű antropológus leírja, hogy megkérdeztek egy dakota indiánt egy ott kóborló kutyáról, hogy milyen kutya az; a válasz az volt, hogy „jó kutya”, tehát nem dán dog, vagy ilyen-olyan fajta, hanem jó kutya, aki pl. nem harap. Itt fontos arra felfigyelnünk. hogy az indián a kutyát viselkedésének minősége szerint különböztette meg a többi kutyától, és nem szubsztanciája szerint. Az adott fejezetet ahhoz, hogy módszereiben jónak tartott írásnak fogadjam el úgy kell értelmeznem, hogy az egy önkényes válogatás, amely most éppen arra irányul, hogy alátámassza azt a felismerést, hogy az installációként értelmezhető adott művészeti alkotások – mint viselkedésformák - bizonyos esetekben (például, ha az anyag és tér kapcsolata értelmezést nyer- lásd 2. tételt)) egy építész számára fontosak lehetnek adott időben és adott helyen. Tehát a halmazokat jelölő szövegek (alcímek) a tapasztalás központi elemei.

A történetek
Az értekezés magja a hat történet. Ezekben Vági János olyan megépített installációkat mutat be, amelyek megalkotásában építészként meghatározó szerepe volt. Az építészeti gondolkodás beemelése egy képzőművészeti indíttatású műbe és viszont, felveti a „transzdiszciplinaritás” kérdését. Építészteoretikusok keresik ehhez hasonló gondolkodásnak helyét a szakmán belül; ilyen például a környezetpszichológia, a Plektika, vagy éppen most tárgyalt térinstalláció. A „transzdiszciplinaritás” fogalmát Piaget (Bergson lelkes újra-olvasója) határozta meg. A fogalom a valóság minden diszciplinát felhasználó és azokat meghaladó feltárásának szándékát fejezi ki. Már maga a képzőművészeti installáció is egyfajta transzdiszciplanitást jelent, amely nem a különböző nézőpontok szintézise, hanem azokat integrálni akaró analitikus eljárás. Szerző – nagyon helyesen – több helyen hangsúlyozza, hogy művészi gondolkodása analitikus gondolkodás, vagyis egy gondos elemzéssel elért megtapasztalással – teoretizálás nélkül - megragadni azt, ami a valós tapasztalás mögött van. A szerző szerint is legszínvonalasabb kísérlet az un. „hatodik történet”, ahol a mű értelmezésébe bekapcsolódik egy író is, Szakács István, aki a szövegét egy Merleau Ponty idézettel zárja. M. Ponty számára a fenomenológia egyik központi gondolata Husserl-től származik: „A kezdet a tiszta és egyelőre néma tapasztalás, amelyet rá kell vennünk arra, hogy saját értelmét kimondja”. Ez a gondolkodás, mint módszer azt jelenti, hogy a tapasztalás tiszta állapotához való eljutás a gondolkodásmód megváltozását jelenti: amikor például hiába akarjuk az ideológiákról szóló könyveket kidobni, vagy beton alá temetni, nem tudjuk, hiszen ebben nőttünk fel – írja a kiállítás kurátora Vági János (és társai) a „növekedési struktúrák” című, Montrouge-ben díjat nyert installációjához készült írásában. A létrehozott alkotás betonelemei a panel-lakótelep elemeire emlékeztetnek, a bebetonozott könyvek fontos jelentéssel bírnak azok számára, akik már éltek a kommunizmusban, és a konstrukció tulajdonképpen folytatható. Ezt fejezi ki a fent említett Merleau Ponty idézet is: „Ami pedig a művek történetét illeti, ha azok nagy művek, a nekik utóbb tulajdonított jelentés belőlük származik. Maga a mű nyitotta meg azt a mezőt, amelyből egy szép napon újra előtűnik, ő maga alakul át és válik önmaga folytatásává…”. A hat történés mindegyikének gondolatisága rendkívül érdekes, egyetlen megjegyzésem, hogy – nyilván terjedelmi okokból – a hatodik kivételével – mind szövegeiket, mind képanyagaikat tekintve - nagyobb részletezettséget igényeltek volna.

A tézisek
Az első és második tézisről már volt szó. A harmadik tézis - opponenciám első fejezetében említett - a tudományos és művészi gondolkodás kapcsolatának értelmezését adja. A tudomány struktúraértő, míg a művészet struktúraalkalmazó attitűdöt jelent. Ez a kettőség az építészeti oldalról értelmezett térinstallációk gondolkodási formációja, és nincs messze a világot értelmező és a világot magyarázó fogalompárosra vonatkozó értelmezésektől sem. (Lásd Böhönyei János tárgyban írt korábbi tanulmányait). A negyedik tézis az én olvasatomban azt jelenti, hogy a téri tapasztalat tiszta állapotához való eljutás (szintén bergsoni kategória) hozza helyzetbe a teret a művészi értelmezés számára, viszont ennek érdekében el kell vágnunk azokat a szálakat, amelyek a gyakorlat és egyéb érdekek révén a térhez fűznek minket. (Nem véletlen, hogy ez a tézis van középen: az építésztervezés módszereihez nyit új távlatokat.) Ötödik tézis az illúzió kérdésével foglalkozik, a geometria és matematika eszközeivel leírható tér, nem egyezik meg az érzékelt tér képével, és a legtöbb – dolgozatban is közölt – példánál ez illuzionisztikus hatásokban jelentkezik, amely valóban lehet a térinstallációs törekvések egyik jellemző vonása. Ez a kérdés - általánosságában - a művészetpszichológia egyik alapkérdése. (Lásd Gombrich, Guilford, Blakemore és mások idevonatkozó munkáit.) A hatodik tézis a térinstallációk látvány-központúságát emeli ki. A látványra törekvő térbeli alakítás az új építészeti törekvésekkel teljesen adekvát. A hetedik tézis a térinstalláció Panofsky ikonológiai módszere szerinti értelmezésének lehetőségét veti fel.
A tézisek a témához való viszonyulás elgondolható állomásai, nyitottságuk mellett is teljesen meggyőzőek. Az opponens egyetlen megjegyzése csupán az lehet, hogy a tézisek mögött sejthető óriási szakirodalmi háttérből keveset kapunk.
Hivatkozások
A bibliográfia szinte teljesnek mondható, a jelölt szakmai önéletrajza, publikációi, műveiről írt publikációk, tervpályázatokon elért eredményei tiszteletre méltóak. Fontosabb tervezési munkáit társ-szerzőként jelöli, de ez is elfogadható, ismerve a szakma mai helyzetét.
A mestermű
Az értekezés mind témájában, mind szerkesztésében, mind pedig gondolatiságában igényes mű. Végigolvasva, végig elemezve a dolgozatot érthetetlennek tűnik, hogy az un. mestermű építészetileg színvonalas ugyan, de mégis „csak” egy eléggé kommersz családi ház, amely aztán semmiféle kapcsolatba nem hozható az olvasottakkal. A hat történetben bemutatott installációk – utóéletüket tekintve is – messze színvonalasabb tárgyalkotásnak tekinthetők, progresszivitásukról nem is beszélve; mintaértékűek lehetnek a jövő építész generációja számára.
Az értekezést – a mesterműre tett megjegyzésemmel együtt - elfogadásra javaslom.

Budapest, 2012. január 31.

Kapy Jenő DLA
felkért opponens