Kapy Jenő
Egyén, Tehetség, Közösség

Átpszichologizált korunkat jellemezhetjük talán úgy is, hogy az egyén, mint fogalom, és a szubjektum, mint fogalom szétvált. Az „egyén” mindinkább a tömegmanipulációk áldozatává válik, és aki ki tudja ez alól vonni magát, vannak ehhez eszközei, az a szubjektum. Ebben a folyamatban a tehetséggel megáldott – kiválasztott - egyén szubjektummá válik. Azt szoktuk mondani, hogy korunkban a szubjektum szerepe felértékelődött. Már az 1907-es müncheni, un. Pünkösdi Konferencia kijelenti, hogy a XX. sz. gondolkodására a művészi gondolkodás lesz majd – szinte meghatározó módon - jellemző. Heidegger a század közepén elkülöníti azt a csoportot, aki hordozza majd a jövő embertípusának meghatározó jegyeit, amely nem más, mint az anyaggal bíbelődő művészek csoportja. Heidegger szerint a világba belevetett (alkotó) individumnak kell legyen affinitása önmagától is arra, hogy mit kell tennie. Teilhard de Chardin szerint teremtő sodródás ragadja magával az alkotó embert valamiféle szellemi sűrűsödés felé, amelyben a „személy” arra hivatott, hogy elérje legfelső, szupraperszonális, (magas fokon személyes) minőségét. A szubjektumnak ezen változása, mint kollektív (az egész emberi közösségre jellemző) reflexió a földgolyó globális pszichologizmusának önmagára való központosulását jelenti. A személyiség szerepe tehát felértékelődik, és XXI. században a jellemzője az kell legyen, hogy igyekszik majd egyfajta agapé (áldozatokat vállalni tudó szeretet) lehetőségét elgondolni, illetve azt a szilárdból kiindulva materializálni, energiává alakítani azt.
Módszertanilag első helyen az mondható ki tehát, hogy korunkban változásokat képviselő művész – miközben az emberen túli tudat felé tart – krisztusivá teszi az anyagot. Az anyagra irányuló tudatosság abban a felismerésben válik fontossá, hogy minél fejlettebb az un. anyagi világ, annál fejlettebb szellemi minőségek lesznek arra irányulva megtapasztalhatók. „Az élet az anyag méhéből fakadó özönlés megnyilatkozása” – mondja Chardin. Ugyanakkor az „anyag” nem válik egyre anyagibbá, vagyis egybeolvad médiabeli ábrázolásával, a szilárd felől a képlékeny felé, majd a feloldott állapot felé tart.
Módszereit tekintve az egyén - tehetsége által szubjektummá - váló beavatottságának másik jellemzője az, hogy megfigyelhető: a közösség irányában felvállalt szerepe szerint keresi az elhagyott embereket, és az elhagyott helyeket. Belekényszeríti magát olyan helyzetekbe, amelyekben a mindenkori manipulációk mögé tud kerülni, megszabadulva komplexusaitól, átélve a megszabadulás élményét. Elszaporodtak az elhagyott helyek, a nem-helyek, a nem élhető helyek. A hely szellemei hagyták el ezeket a helyeket lehetőséget adva a „látóknak”, azok agapéban való megidézésére.
Ezen folyamatok tudatosítását persze meg kellett, hogy előzze a „Nagy Szétbomlás” .

A szerző kötődései: Budapest, „nyócker”
A szerző szakmája: építész, a Szt. István Egyetem Építéstudományi Karának rendes tanára
Szakterülete: alkotásmódszertan