Elmélkedések a lélekről, betegségről

Steiner szerint („5. Evangélium” 146. o.) nem a fizikai test szenved, hanem a benne lévő lelki-szellemi attól, hogy a fizikaiban nincs rend; minél fejlettebb a lelki-szellemi test, annál nagyobb a szenvedés.
A szenvedés (és fájdalom) szinte magától érthetőn alakítja át ezt a szenvedést jó akarattá, szeretetté, egy hatalmas szereteterővé, hogy ez a szeretet lelki-szellemi módon átélhető legyen.

Tehát hogyan tud megerősödni a lélek (hogy ne hagyjam el magam) – a lelki-szellemi erők által, de hol vannak ezek? A gondolat által jönnek létre… a gondolat által, amelyben megjelenik a fény? Talán a művészeti gondolkodás alkalmas erre!

Steiner: „5. Evangélium” (340. o.)
Az angyalok képesek elgondolni az impulzusokat. Mi akkor vagyunk képesek érzékelni (elgondolni) ezeket (pl. a krisztusi minőség impulzusait), ha gondolatainkat átadjuk az angyaloknak (saját angyalunknak pl.), hogy ők majd elgondolják bennünk.
Ehhez állandó gyakorlás szükséges. Gyakorlás során eljutunk annak belátásához, hogy a gondolatok azért vannak bennünk, mert az angyal gondolkodik bennünk.
Mária mondja, hogy mivel én nagyon materialista vagyok, az angyalom is az. Nem csak tanulunk az angyalunktól, de az agyal is tanul tőlünk. Én és az angyalom különösen nehéz helyzetben vagyunk!

Személyiség angyalai: archék. „Én az archék tápláléka vagyok, az archék megemésztenek engem, az Ő életük az, amit én őbennük élek.” Az okkult kutatások az embert lelkileg össze kell zúzzák, és ezt éreznie kell, ez nem lehetséges belső tragikum, és szenvedés nélkül.
(Művészeti alkotó cselekvés.)

Varga László, jezsuita szerzetes „Félelem nélkül” c. lelkigyakorlatos füzetében Isten irgalmáról beszél, ha ezt tudatosítjuk, érezzük, és elfogadjuk, a félelem nélküli hit-élet alapja lehet. II. János Pál beszédeit idézi: „ És vajon nem irgalmasság-e a szeretet másik neve, ha legmélyebb és leggyengédebb tulajdonságaira gondolunk? Arra tulajdonságára, amely minden bajban gondoskodó és határtalan a megbocsátásra való képessége.” János Pál sokszor hivatkozik Fausztinára, az Irgalmasok női rend megalapítójára, akit 2000-ben szentté is avatott. Szent Fausztina nővér (1905-1938) extázis-állapotban volt, állandó Jézus-látomásai voltak, és súlyos betegen átélte az isteni kegyelmet, és az irgalom állapotát. Számomra érdekes, hogy tanulatlan laikus nővérként naplót vezetett, és ezek az írások hihetetlen erővel hatottak aztán korai halála után. Simone Weil is naplójegyzetei, írásai nyomán vált idézetté. Hihetetlen ereje van az írásnak, egyértelmű hordozója tud lenni a Krisztusi impulzusnak. „Nem én szólok, hanem Úr az, aki szól énbennem”.

Fausztina szerint az emberi irgalmasság három fokozata:
1. irgalmas tett, 2. az irgalmas szó, 3. az ima.
Az irgalom nem a fizikai test gyógyulását jelenti, hanem a szenvedés által a szeretetben megjelenő Isten-élményt, és ez jelenti a gyógyulást (a lélek gyógyulását, mert nem a test, hanem a lélek szenved! Az evangéliumban is a gyógyulás valójában az üdvözítővel való találkozás.) Isten irgalmassága a szenvedésben, hogy legyőzi az emberben lévő gonoszt.

Kaphatok-e olyan üzenetet (mint Fausztina), hogy fessek képet, írjak naplót, vagy verset?!
Ezek „égi üzenetek” lehetnek, (extázis-állapotok), melyekben az angyal szól, és rajta keresztül érzékelhetővé válik Krisztus. Ezt már érzékelhetem irgalomnak.
Persze Jézus Útja (Istenhez) abban különbözik a Jóga, a Buddhizmus, vagy az esszénusok útjától, hogy a kereszténység nem zárt (csak kevesek által elérhető), hanem mindenki számára elérhető, nyitott közösségi Út.
A keresztény közösség szerepe fentiek elérésében nagyon fontos lehet, és itt a kórházban még templom sincs, nemhogy lelkigyakorlatos közösség! (Fausztina szinte őrült szenvedéllyel kereste meg lelki közösségét, minden akadályt leküzdve, és minden megaláztatást eltűrve.)

„Sikeres élet titka az, hogyan boldogulunk a szenvedéssel. Érettebbé válunk-e általa…erősebb lesz-e a hitünk, mélyebb a szeretetünk…Isten maga is gyenge emberré lett, szenvedett, és megölték, pedig nem volt bűne. A szeretetre való készség Istennél is, embernél is a szenvedésre való készség.” (Lütz: „Életkedv” 2002, Pattloch.)

L.Szt. Ignác: „Őrizd meg magadban a lélek szabadságát…tartsd a lelkedet bensőleg olyan szabadnak, hogy bármikor képes légy az ellenkezőjét is megtenni.” (A gondolat nyomán megtett cselekedetnek?)
Willi Lambert („A valóság szeretete” Corvinus 1999) szerint Ignác szabadsága az evangéliumnak, Krisztus követésének, Isten és az emberek szeretetének szabadsága.
Ezt lehet úgy értelmezni, hogy fentiek egyetlen útja nem biztos, hogy a dogma, sőt! (Miért is lenne minden szabad Isten-gondolat és megtapasztalás az ördög műve? Micsoda gőgje ez az egyháznak? Az IGE önmagában szent ajándék, de ha ezzel állandóan a fejemet mossák, az nem Jézushoz visz közel!)
A Szentlélek alapvető irányát így nevezi Ignác: alázat, szeretet, türelem.
És ennek az ellenkezője már nem a Szentlélektől való: bizalmatlanság, reménytelenség, egoizmus.
Isten: IGE, („várni, várakozni”), és nem Főnév („ELVÁRÁS”), ahogyan a vallási szabályok szeretnének mindent előírni a híveknek. Tehát a „bűnvadászat” helyett Jézus megközelítésének útja (Ignác szerint is) a kontroll, arra való állandó rákérdezés, hogy erre most mit tenne, mit gondolna, vagy mit érezne Jézus?! Mennyire más ez! (Nagyon jó, tetszik!)

Jézus farizeusokkal szembeni megnyilvánulásaira szinte minden szentbeszéd hivatkozik mondván, itt ismerszik fel igazán az emberi gőg. A farizeusi gondolkodás: „Köszönöm Uram, hogy én nem vagyok ilyen-olyan negatív mint a másik, és keresztényként járhatom a magam pozitív útját”. Én azt mondom, ha kifogásom van egy ember viselkedésével szemben, nem biztos, hogy ezzel „megítélem” Őt, hanem felismerve, hogy bennem is megjelenhetnek ezek a tulajdonságok, a kifogások pozitív tulajdonságokat gerjeszthetnek bennem. „Tanulunk” egymástól, ez nem jelent szeretetlenséget, és a másik megítélését. „Ne ítélkezz, mert Te is megítéltetsz.” Igaz szó, de a vélemény-alkotás még nem jelenti a másik megkövezését.

Kelly Cole, egy amerikai agykutató (Norman Doidge: „A változó agy”, Park, 2007) szerint gondolattal lehet befolyásolni az izmok állapotát. Két csoportot állított fel, az egyikben ténylegesen gyakoroltak izommunkát egy meghatározott program szerint, a másik csoportban utasításokkal elgondolták ugyanazt. A valós csoportban 30%-kal, a nem valósban 22%-kal nőtt a célzott izmok teljesítménye. Az agy programozó idegsejtjei a képzeletbeli összehúzódások alatt is aktiválódtak, és megerősödtek az összehúzódásért felelős idegsejtek. Ez megnövelte az izmok valódi erejét is. Én tudtam ezekről a kísérletekről korábban is, mert 10-15 évvel ezelőtt (pályázatra) terveztem egy olyan belvárosi sportközpontot, ahol (helyszűke miatt) meditációs izomfejlesztő kapszulák voltak. Persze nem nyertünk, de voltak pozitív visszajelzések a tervvel kapcsolatban. Most azért érdekes a dolog számomra, mert a műtét következtében sérült hangszálaimat, illetve a korlátozott mozgásom miatt leépülő izomzatomat esetleg aktivizálni tudom meditációs technikával. Az új életformám egyébként is azt jelenti, hogy fizikaiból egyre inkább átmegyek egy szemlélődő, meditatív életformába. Ganga, Puskár (jógások, ma voltak itt) azt mondják, – és ezzel egyet lehet érteni – hogy 70 év felett nem lett volna szabad ennyire lemennem a fizikaiba, ahogyan ezt tettem (2-3 kemény kondi hetenként, teljesítménytúrák, kardió, stb. másfél éven át, megspékelve mindezeket, izomnövelő készítmények mértéktelen fogyasztásával.)

A 2013-as Maha Kumbha Melával kapcsolatban kutatók vizsgálatokat végeztek. Az 52 napos Mélán 70 millió ember fordult meg, a csoportok szervezett sátortáborokban cca. két hetet töltenek el a Gangesz és Jamuna folyó találkozásának szent területén, miközben többször igyekeznek megmártózni – mi fogalmaink szerint – a rendkívül szennyezett folyóban, és isznak is belőle a gyógyulás reményében. (A mi előfeltételezéseik szerint – a szervezettség ellenére – a mostoha körülmények, és a rendkívüli zsúfoltság okán, járványok, egészségügyi problémák valószínűsége áll fenn.) Kutatók több száz gyógyulni vágyó embert vizsgáltak meg a rendezvény előtt ill. után, és azt találták, hogy az emberek kivétel nélkül jobb egészségi állapotban voltak utána, mint előtte. Ezt egyébként a résztvevő magyar jógik is saját magukra nézve mindig igazolják. (Magyarországról Swamiji vezetésével, minden Kumbha Mélára megy ki csoport.) A kutatók (S. Reicher, Shruti Tewari az Allabahadi egyetemről, vagy Dundee város egyeteméről Nick Hopkins) véleménye szerint ha tömeghez, legalábbis jól viselkedő tömeghez tartozunk, az ugyanúgy javunkra válik, mintha személyes kapcsolatokat építenénk. A társas kapcsolat jó hatással van az immun-, szív-, és érrendszerünkre, stressz-tűrésünkre. Azoknak vérében, akik könnyen teremtenek kapcsolatot, vagy képesek pl. nagy vallási közösségekbe betagozódni, bizonyítottan kevesebb a gyulladást jelző molekula. Az erős beágyazódás csökkenti a szívbetegség, bizonyos daganatbetegségek, és az időskori leépülés valószínűségét.

Olvasom Steiner „Karma” című könyvét; ez egy korai műve (1910), és jól olvasható.
Az anyag, így fizikai testünk végső abszolútuma a fény, a léleké (az asztráltestünké) pedig a szeretet. Lucifer beavatkozik a fénytartományba, arimán pedig a „szeretetbe”, és így hordozzuk magunkban a tökéletlenséget. (Eredendő bűn – a katolicizmus szerint(?). Feladatunk tehát az, hogy menjünk a megtisztulás felé, és ebben segítenek minket betegségeink.
Tehát az van, hogy nagyon sok késztetésünk az előző életünkből jön át. A halál és újraszületés közötti kamalokában (ez már jóga, de Steiner beszél róla), felerősödnek az emlékek, amelyek előző életünk hibáival kapcsolatosak: hol cselekedtem, és miként a gyűlölet, félelem, irigység, stb. hatására? Itt aztán késztetések alakulnak ki még a kamaloka asztralitásában, hogy ezeket az új életben mintegy levezekeljem (ez rossz szó, de nem tudok jobbat), és ebben való megerősödésemben ezeket a hibákat (bűnöket) már ne kövessem el. A folyamatok a tudatalattiban játszódnak, és ezek „felhozása” történik meg például a jóga (kiya annusztán) intenzív önismereti meditációjában. (Két héten át napi hat órás vezetett meditáció, amit soha nem voltam képes végigülni; már a második napon feladtam!) Tehát – ha élek vele -új energiákat kapok a betegségek („bűnbetegségek”) karmikus felismeréséhez, és esetleges leküzdéséhez. A 19.-20. század fordulóján még élt az un. nihilista iskola az orvoslásban (Dietl német orvos nyomán), amely azt mondta, hogy az orvos csak annyit tehet, hogy figyeli a beteget, le tudja-e küzdeni saját betegségét, vagy nem. Ha nem, akkor nem voltam érett erre a küzdelemre. Ma is a természetgyógyászat, de az orvosok egy része is vallja, hogy a beteg lelki ereje elsődleges szempont a gyógyuláshoz. A helyzetet bonyolítja az, hogy újabb hibákat (bűnöket) követünk el jelen életünkben is (ugye lucifer és arimán dolgozik bennünk), ezek leküzdéséhez, a megtisztuláshoz is erő kell. A luciferi hatás az asztralitáson, vagyis az ember belső életén, (szenvedélyein, indulatain) keresztül hat. A hatás következtében „tükör által homályosan” látja a külvilágot, és a külső benyomások közé pedig az arimáni befolyás (a tévedések, ámítások világa) keveredik be. A májára való hajlamot Lucifernek köszönhetjük, a máját magát, az illúziókat pedig Arimánnak. Isten nélkül vagy a szentek, angyalok, archék közvetítése, segítsége nélkül a „bűnbetegségből” való kilépés nem megy. A keresztények Krisztus, a budhisták Budha, a jógik Mahaprabudji (és így tovább) befolyását keresik, amely isteni erő közvetlenül a luciferi princípium ellen hat. Az út: az ima, a mantra, a meditáció, a különböző tisztító (kriya) gyakorlatok, beavattatások, ezek jelenthetik (ha van hit) kapcsolatot Istenhez, és a Hierarchiákhoz.

A megbetegedésnek karmikus oka, illetve célja van. Miután a kamaloka-időben elnyert késztetésekkel az ember belép a földi életbe, dolgoznia kell magán, én-erőket kell kifejlesztenie, amelyek asztralitásának fejlődését lehetővé teszik (aztán majd ez hat az éteritására, egy megfelelő életvitelt eredményezve). Ha ez nem megy, megbetegszik, és a gyógyulás által fejleszt ki magában olyan belső erőket, amelyek a szellemi értelemben vett magasabbra-jutás esélyét újra felkínálják.
Kétszer voltam halál-közeli állapotban, és mindkettőt megelőzte egy olyan életvitel, amelyben mélyen lenn voltam a „fizikaiban”, jelezve a lelki élet hiányát (amely által tehát felismerhettem volna lelki-szellemi fejlődésemnek karmikus lehetőségeit). Az első esemény, egy súlyos autóbaleset volt 42 éves koromban, éppen azon a héten, amikor meghívtak a karate egyesület válogatottjainak edzésére. Előtte már hatodik éve karatéztam. Két hónapig feküdtem mozdulatlanul a hátamon az Orsz. Baleseti Kórházban, és további nyolc hónapig lábadoztam. A jóga mentett meg, lett indiai mesterem, még a krisztusi minőségekhez is „visszataláltam”. A másik (jelen betegségem) előzménye hasonló: 70 éves koromban elmentem nyugdíjba, és otthagyva csapot-papot (még a jógát is), tele valamiféle öregségtől való félelemmel egész napokat uszodában, kondi-teremben töltöttem, csak a fizikai testemmel foglalkoztam, feladtam vegetarizmusomat is, „egészségügyi tanácsadók” hatására óriási adagokba vittem be fehérje dús ételeket, és így tovább. Környezetem úgy gondolta (és én is), hogy az egészséges élet mintaképe vagyok, és egyszer csak jött a krach! – És most itt vagyok fél tüdővel, benne egy gyógyulási folyamatban.

Még évekkel ezelőtt olvastam Kodolányi Gilgames-ét, és azóta is adósságom – többek között, és példaként – trilógiája: a Julianus barát, a Vas fiai, és a Boldog Margit. Ganga idézett minap egyik művéből, így én is elővettem egy novelláskötetét, a Szép Zsuzskát. A trilógia gyönyörű archaikus nyelven létünk fennmaradásának küzdelmeihez köthető eszmeiségről, konkrétabban például az aszketizmusról szól. A novellás, (ill. helyesebben: a négy kisregényt tartalmazó könyv pedig a két világháború közötti parasztság lelki-szellemi leépülése következtében létrejött önpusztító magatartás következményeinek mélyreható elemzése. A lélekben való eldurvulás, az önzés, a kapzsiság mindent és mindenkit támadó, pusztító gyűlölködésben jelenik meg, amely aztán mindent leépít és szétrombol maga körül, elpusztítva önmagát is.
A fokozatosan kiépülő lelki deformációk végkifejlete a szeretet minden megjelenési formájának kikapcsolása után megmaradó gyűlölet, amely végső soron maga a halál, innen már nincsen visszaút. A teljes önkontroll-hiány, az elszigetelődés, a magány már nem ad lehetőséget az embernek önmaga megváltására. Itt – ahogy mondani szokták - már Isten sem segít! A közgondolkodásban megjelenő durvaság eredete az évezredes (jobbágyságot, födet birtokló kisnemességet is jellemző) paraszti attitűdben van jelen, amelyet aztán megörökölt a városba felözönlő munkásság tömege, illetve az onnan kinőtt munkás-értelmiség is. Kodolányiból valahogy ez olvasható ki, ez a napjainkra is jellemző torz lelkiség.
Olvasva könyvet kíváncsi lettem, hogy mit mond erről Illyés, illetve Szabó Dezső; (mások mellett) mindketten részt vettek (a rangos irodalmi folyóiratokban zajló) 30-as évek népies-urbánus vitáiban, ami aztán feléledt a 70-es években, tananyag volt, és napjainkban ennek elsősorban az un. nemzeti vonatkozásai váltak meghatározóvá a hivatalos művészet-politikában.
Illyéstől most nem a „Puszták népét” vettem elő, aktuálisabbnak gondoltam a „Bál a pusztán” című, 1972-ben írt un. hősi komédiáját elolvasni, amelyt még az évben be is mutatott a Thália Kazimir rendezésében, rangos színészek (Nagy A., Horváth T., Szabó Gy., Kozák A. és így tovább...) bevonásával. A darab a két vh. Között játszódik. Egy „bandagazba” - távoli vidékekről, Erdélyből - nincstelen fiatalokat, fiukat lányokat szed össze aratáshoz, akik aztán sanyargatások közepette, túljárva a gonosz segédtiszt (a megbízó) eszén élik a maguk életét, győzedelmeskedik az erőtől duzzadó fiatalság.
Szabó Dezső „Az elsodort falu” címmel 1919-ben írt regényét 2011-ben kiadták újra. A regény három helyszínen játszódik: a havasok alján lévő székely faluban, Budapesten, és a galiciai harctéren. Főhőse János, a parasztság ősi erejét magában felismerni képes fiatal nagybirtokos, aki a háborún is, mint egy Herkules küzdi át magát; női megfelelője pedig Mária, a zsellér-lány, ő a maga természetességében hordozza az ősi életerőt. Velük szemben a beteg lelkületű Miklós (Ady-ról mintázott) alakja, és Judit, egy Budapesten prostitúcióba züllött lány, a falusi, részeges lelkész színésznői karrierről álmodozó lánya. Az egész megtűzdelve fajelmélettel, „magyar fajt” képviselő szereplők – még ha belecsúsznak is valamiféle züllött dekadenciába, erejükben bízva vitatkoznak a nemzetköziséget képviselő zsidó eszmevilággal. A képlet azért érdekes, mert világossá teszi, hogy az un. népi-nemzeti, kontra urbánus vita nemzeti érzületet eltorzító városi értelmiség formájában bevonta a zsidóságot.
És...mi a helyzet a mai időkkel?!: Legerőteljesebb kép Tar Sándor: „A mi utcánk”-jában van jelen. Falusi (és a „világ”) perifériáján élő embereket mutat be fejezetenként egy-egy ember élethelyzetére koncentrálva. Az olvasó úgy érzi, hogy cigánytelepről van szó, de aztán nem, mert az italba menekülő durvaság, a promiszkuitás, a megkínlódott kilátástalanság, a teljes elmagánytalanodás, elöregedés nem jellemző a cigányságra. Az tény viszont, hogy az elnéptelenedő falvakban nő a cigányság aránya. Grecsó Krisztián – nagy botrányt kavart - „Pletykaanyu” c. kötetének megjelenését követően feljelentgetések és bírósági tárgyalások formájában tiltakozott az önmaga lepusztult, lealjasult életére rádöbbent falusi lakosság. Cigarettacsempészek, embercsempészek, bicskások világát a falusi ember a maga - bizonyos cinizmussal felvállalt – közegének tartja. Eszterházy Tizenhét Hattyuk-jának hatását is fel lehet fedezni a bonyolult, erőltetett, de szellemes nyelvhasználatban. Grecsó saját bevallása szerint (előadó volt az általam is látogatott íróakadémián), a botrány hozta meg a sikert, (az addig megjelent köteteit 5-15 példányban lehetett eladni: ez is humor(!), de nem lett volna sikeres a könyv, ha nem a teljesség igényével mutatja be a falu jól ismert személyiségeinek vergődésében felismert falupusztulást. Itt is a személyiség romboló erői jelennek meg, de már nem a kapzsiság, irigység, vagy gyűlölködés, hanem a remény-vesztettségben való elhülyülés formájában.

A. Anzenbacher Nietzsce filozófiájának két legfontosabb fogalmát, az aktív és reaktív erők hatalom-akarásában fogja meg. Magát az életet a két alapvető erő különbözősége jellemzi, és hogy itt mire gondol Nietzsce, azt a rákbetegség példáján szemlélteti. Az aktív erők a progresszív, újjá alakító, újra törő erők, amelyeknek „hatalom-akarása” igenli az életet, a reaktív erők hatalomakarása pedig tagadja azt. A rákbetegségben az egyik oldalon állnak a szervezet aktív erői, szemben a rákszövet reaktív erőivel. „A rák a maga terjedése révén a reaktív hatalomakarás felülkerekedését segíti elő, vagyis megkísérli az élet aktív erőit megfosztani attól a lehetőségtől, hogy kifejtsék működésüket.” A reaktív erőkben a hatalom akarása nihilisztikus, vagyis saját magukat is elpusztítva semmisítik meg az életet; hatalomakarásuk nem a visszatérés, hanem a semmi, a teljes pusztulás akarása. Kunszt György (akivel magam is dolgoztam együtt egy elméleti munkában) Nietzsce „A morál genealógiájához” c. fő-művéhez írt bevezetőben a „Jó és gonosz”, ill. a „Jó és rossz” fogalompárokat (a mű „Első értekezése”) úgy értelmezi, hogy Nietzsce a „jó és gonosz” fogalompárjának a „jó és rossz” fogalompárját szegezi szembe. Az első fogalompárban az alulmaradottak, a szolgaságba kényszerültek tartják magukat jóknak, és gyűlölik a gonoszoknak tartott kiváltságosokat. A gyűlölködésnek ezt a lelki jelenségét nevezi Nietzsce ressentiment-nak, és kulcsszerepet tulajdonít neki az alulmaradottak (vagy magokat annak érzők) moráljában. A „jó és rossz” fogalompárban éppen ellenkezőleg, a kiváltságosak a jók, akik aztán lenézik az alulmaradottakat, a rosszakat. Morálgenetikai szempontból ezt az egész lelkiséget az ókori Indiához és a görögökhöz köthető „árják és nem árják” hatalomban elfoglalt helyükhöz köti, ill. a zsidó nép - mindenféle fennhatóságukat gyűlölő - antik szituációjához. („Eszter Könyvé”-ben olvasható, hogy a Perzsiában élő zsidóság, akit a király – bizonyos intrikák nyomán – ki akar irtani, Eszter, a zsidó származású királynő közbenjárására képes felvenni a harcot üldözőivel, és önmaga pusztulását is felvállalva végül is – Isten segítségével - kimenekíti saját népét a gonosz karmaiból.) A kereszténység kialakulását Nietzsce a zsidóság legszellemibb bosszújának tartja, egy olyan lázadásnak, amelynek már 2000 éves történelme van. És ezt én mondom: valóban Jézus szeretetvallása, amely a szegények, a betegek, a bűnösök megváltását célozza, a történelem folyamán újra és újra gyűlölködésbe, vallási háborúskodásba torkollik. Az egész zsidó-keresztény kultúrában jelen van ez a ressentiment nem csak közösségi szinten, de az egyének lelkében is. Ezzel az ember elvesztette Istent, és ha nem képes – mintegy önmagát is meghaladón – szupraperszonális pozícióba hozni magát, el van veszve. Erről beszél Teillard de Chardin teremtés-evolúciója is , anélkül persze, hogy Nietzsce- követőnek tartaná magát. Nietzsce pesszimista, Chardin gondolataiban optimismus van jelen, az ember szellemi fejlődése egy origó-pont felé tart, amelyben az ember képes lesz egyesülni az isteni világgal.

Szokás a magyar társadalmat paraszti társadalomnak nevezni, és Kodolányi - említett művében - a paraszt-lelkiséget igyekezett megfogni. Fent említettem, hogy elővettem Illyést, és Szabó Dezsőt is, vajon Ők is így látják-e ezt a lelkiséget? Hát nem! Amíg Kodolányinál a gyűlölködő paraszt saját reaktív erőit mozgósítva önmagát is elpusztítja, addig Illyésnél és Szabó Dezsőnél a resszentiment válik kreatívvá és értékeket szül valamiféle „nemzetmentő” attitűd jegyében. Tar Sándor, és Grecsó Krisztián nem ad feloldozást, viszont látható (2015-öt írunk), hogy a kultúrkormányzat a 30-a évek népi-nemzeti optimizmusához kívánja visszaigazítani magát, és ezt tükröző minden intézkedésével (szinte erőszakos módon) kívánja megállítani az önrombolást.

A minap a piliscsabai Klarissza házban előadást tartott Szőts Géza, az Erdélyből származó költő, politikus, aki egy pár éve szintén itt, Piliscsabán lakik. A falu, (mert nekem az, hiába nevezik egy éve városnak), szintén kettészakadt állapotban van: magát a régi falurészt (ahol most én is lakozom), a faluhoz hozzácsatolt – régi hortista tiszti-házak világára ráépülő „elit” Klotild-ligeti lakosság cigány negyednek hívja, és nem nagyon kíván érintkezni vele. Pedig itt még vannak állatok, szomszédságomban egy csángó család kecskéket tart, disznót hizlal, szemben lovak vannak, van egy lovasiskola is, az egy másik szomszédom felmenői Szlovákiából kitelepítettek voltak, akiket a 40-es években betelepítettek egy szintén kitelepített sváb család házába. Van is itt egy szlovák emlékpark, még működik egy német iskola is. Éjszaka kutyák ugatnak, reggel kakas kukorékol, és a falu határában néha látni birkákat és teheneket legelészni. A Klarissza-ház a régi falu központjában van, ahol elég színvonalas előadások vannak, (nem is értem hogyan tuják meghívni az előadókat), és ezekre beül 10-15 ember inkább a faluból, Klotild-, Garancs-, és Magdolna-ligetiek Pestre járnak, ők nem falusiak. Az tény, hogy egy jelentős számú cigány lakosság él a faluban, és mindkét iskolából délben kiáramló gyerekek a „cigány-negyed” felé veszik útjukat. Na és én miért vagyok itt?! - mert itt tudtam megvenni egy romos házat egy Klotild-ligetre menekült barátomtól – aki egyébként a ház lakhatóvá-tételében sokat segített - hogy jó levegőn legyek.

Ezzel most betegségemhez kötött elmélkedéseimnek sorát le is zárom, a továbbiakhoz új mappát nyitok.